2017. február 26., vasárnap

Marianne Williamson - Visszatérés a szeretethez


Amikor megszületünk, tökéletesen vagyunk programozva. Természetes számunkra, hogy a szeretetre fókuszálunk. Képzeletünk kreatív, virágzó, és tudjuk, hogyan használjuk. Sokkal összetettebb módon kötõdünk a világhoz, mint felnõttként; úgy érezzük, a világ tele van varázslattal, csodával. De mi történik késõbb? Miért tûnik el a varázslat, amint elérünk egy bizonyos életkort? 


Marianne Williamson

Azért, mert megtanítják nekünk, hogy másra koncentráljunk. Arra tanítanak, hogy természetellenesen gondolkodjunk. Nagyon rossz életszemléletre nevelnek; olyan világnézetre, amely ellentmond valódi énünknek. 
Azt tanítják, hogy olyan fogalmakban gondolkodjunk, mint versengés, küzdelem, betegség, véges erõforrások, korlátok, bûn, rossz, halál, hiány és veszteség. Meg is próbáljuk, és ezáltal megismerjük ezeket a fogalmakat.
Azt tanítják, hogy a szeretetnél fontosabb a rang, a pénz, az, hogy jók legyünk és helyesen viselkedjünk. Arra tanítanak, hogy semmi közünk a többi emberhez, hogy versengés nélkül nem jutunk elõbbre, és hogy nem vagyunk elég jók. Arra tanítanak, hogy olyannak lássuk a világot, amilyennek mások látják. Olyan ez, mintha megérkezésünkkor rögtön egy adag altatót tömnének belénk. Alighogy megjövünk, elkezdik a fülünkbe duruzsolni, hogy a világ alapja nem a szeretet. 

A szeretettel együtt születünk. A félelemre megtanítanak. Spirituális utazásunk célja az, hogy magunk mögött hagyjuk, elfelejtsük a tanult félelmet, és újra befogadjuk a szívünkbe a szeretetet. Létezésünk lényege a szeretet. Ez a végsõ realitás, a földi életünk célja. Az élet értelme az, hogy ezt tudatosítsuk magunkban, és önmagunkban és másokban is megtapasztaljuk a szeretetet. 

Az élet értelme nem a dolgokban rejlik. Bennünk van. Amikor olyasminek tulajdonítunk értéket, aminek nincs köze a szeretethez – pénz, autó, ház, tekintély –, érzelmeinket olyan dolgokra pazaroljuk, amelyek nem tudnak viszontszeretni minket. Értelmet keresünk az értelmetlenségben. A pénz önmagában semmit sem jelent. Az anyagi dolgok önmagukban semmit nem jelentenek. Nem azért, mert rossz dolgok – hanem azért, mert egyszerûen semmik. 

Azért jöttünk a Földre, hogy a szeretet kiterjesztése révén Isten társteremtõi legyünk. Az az élet, amelynek más a célja, értelmetlen, ellenkezik a természetünkkel, ráadásul fájdalmas is. Olyan, mintha belevesznénk egy sötét, párhuzamos univerzumba, ahol a dolgokat jobban szeretik, mint az embereket. Túlértékeljük a fizikai érzékeink tapasztalatait, és alulértékeljük, amirõl a szívünk mélyén tudjuk, hogy igaz. 

A szeretetet nem látja a szem, nem hallja a fül. A fizikai érzékszervek nem tudják felfogni; ehhez egy egészen másfajta érzékelésre van szükség. A metafizikusok ezt harmadik szemnek nevezik, az ezoterikus keresztények Szentléleknek, mások felsõbb énnek mondják. De elnevezésétõl függetlenül a szeretet másfajta „látást” igényel – másfajta tudatosságot, másfajta gondolkodást. A szeretet szívünk intuitív tudása. Ez az a „másvilág”, amelyre titkon vágyunk. Ennek a szeretetnek az õsi emléke üldöz bennünket állandóan, és hívogat, hogy térjünk vissza hozzá. 

A szeretet nem fizikai dolog, hanem energia. Jelen lehet egy szobában, egy helyzetben, egy személyben. Nem tudjuk megvenni. A szex sem garantálja. Semmi köze a fizikai világhoz, mégis megnyilvánulhat benne. Kedvesség, szolgálat, megbocsátás, irgalmasság, béke, öröm, elfogadás, ítéletmentesség, összekapcsolódás, meghittség formájában tapasztaljuk meg. 

A félelem a közös szeretetlenségünk; személyes és kollektív poklunk. Úgy tûnik, mintha ez a világ folyamatosan hamis bizonyítékokkal bombázna minket a szeretet jelentéktelenségének alátámasztására. A félelem harag, bántalmazás, betegség, fájdalom, irigység, függõség, önzés, rögeszme, korrupció, erõszak és háború formájában jut kifejezésre. 

A szeretet bennünk van. Nem lehet megsemmisíteni, legfeljebb elrejteni. Az a világ, amelyet gyerekkorunkban ismertünk, ott van elrejtve az elménkben. Olvastam egyszer egy nagyszerû könyvet, amelynek címe The Mists of Avalon (Avalon köde). Ez az Arthur-mondakör mitikus feldolgozása. Avalon egy mágikus sziget, amelyet hatalmas, áthatolhatatlan ködfátyol takar. Ha köd van, lehetetlen a szigetre hajózni. De csak akkor oszlik el a köd, ha hiszünk a sziget létezésében. 

Avalon azt a világot jelképezi, amely a fizikai érzékelésünk világa mögött létezik: a dolgok csodás érzékelését, a varázslatos birodalmat, amelyet gyerekként ismertünk. Gyermeki önmagunk voltaképpen létünk legmélyebb szintje: az, amilyenek valójában vagyunk. És ami valóságos, nem tûnik el. Az igazság akkor is igazság marad, ha nem törõdünk vele. A szeretet is csupán felhõbe burkolózik, körülveszi a mentális köd. 

Avalon az a világ, amelyet akkor ismertünk meg, amikor még összeköttetésben álltunk finomságunkkal, ártatlanságunkkal és a lelkünkkel. Voltaképpen ugyanolyan világ, mint amit most is látunk, de szeretet hatja át, és óvatosan, a remény, a hit és a rácsodálkozás révén közelíthetünk hozzá. Könnyen visszaszerezhetjük, mert az érzékelése csupán választás kérdése. A köd felszáll, ha hisszük, hogy mögötte ott van Avalon. És csak ennyi kell, hogy megtörténjen a csoda: a köd felszáll, az érzékelés megváltozik, és visszatérünk a szeretethez.
 (Marianne Williamson - Visszatérés a szeretethez - kivonat)

 Marianne Williamson - videó