Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, mi lesz legszebb érzéseinkkel, legjobb meggyőződéseinkkel? Honnan jöttünk, hová megyünk, és mi dolgunk a Földön? Ebben az írásban olyan tudományos alaposságú gondolatmenet tanúi lehetünk, amely képes választ adni ezekre az örök kérdésekre. Belső lényegünk születésünkkor vált át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Élő sejtjeinkben óriási energia-csomagok rejlenek, s ezek a halálkor az égbe röpülnek.
A halál véglegességének eszméje újkeletű
Ma már kevesen tudjuk, hogy a lélek halandóságának eszméje viszonylag újkeletű. A lélek halhatatlanságát az ember az ősi időkben életünk alaptényeként fogadta el. Az emberréválás kezdeteitől az ősember eltemette halottait, és temetkezési szokásai azt bizonyítják, hogy a Homo Sapiens nem fogadta el a halál tényét véglegesnek, hanem úgy gondolta, hogy az élet valamiféle módon tovább folytatódik. Jellemző például, hogy a halottakat guggoló testtartásban nyugat felé, a leszálló Nap irányába állították. Ezzel a halál utáni élet meggyőződésén túl még azt is kifejezték, hogy az ember halála és a napnyugta között kapcsolatot látnak, és ez a kapcsolat természeténél fogva azt is magával vonja, ahogy a napnyugta után jön a napkelte, a halál után teljes bizonyossággal jön az élet. A legősibb felfogás, a mágikus rendszer a lélek, az élet halhatatlanságát vallotta. Ebben az ősi, természetes magaskultúrában a lélek a Természet alapvető, lebírhatatlan megnyilvánulása, a Természetet egyetemesen átható életelv átlényegülése, emberi alakban testet öltése. Az emberiség egyetemes őshagyománya szerint, amely a néphitben is megőrződött, lelkünk a földi élet után a lélek eredeti otthonába jut, ahonnan az élet fakad: a csillagvilágba, a mennybe.
A halál végleges, teljes megsemmisülésként felfogása valójában az emberiség egyik legnagyobb tragédiája. A lélek halandósága vagy halhatatlansága az emberiség egyik legalapvetőbb kérdése. Ha meggondoljuk, hány és hánymilliárd lélek tört össze a halandóság dogmájának mázsás súlya alatt, hogy ez az eszme hány és hánymilliárd életet temetett maga alá, hány és hánymilliárd gerincet roppantott meg, azt mondhatjuk, hogy az emberiség létkérdése, hogy megtalálja a helyes választ.
A modern, nyugati felfogásra jellemző, hogy a mérvadó vallástörténész, S. G. F. Brandon 1973-ban megjelent könyvében azt írja, a személyiség teljes pusztulásának eszméje rendkívül magas kulturális teljesítmény, amelyhez olyan kifinomult elmére volt szükség, mint pl. az i.e. 4.-3. században élt Epikurosz. Hogyan jutott el a görögség a ,,kifinomultságnak" erre a fokára? Kevesen tudják, hogy a régi görögök Trója ostroma után hatszáz évre estek vissza az írásbeliség nélküliségbe. Bár erre mindannyian rájöhetünk, ha elgondolkodunk azon, hogy a görögségnek a trójai háború előtt volt írása (az ún. lineáris B), de Homérosz eposzait a szájhagyomány őrizte meg, évszázadokon át nem írták le őket. Ezekben a sötét évszázadokban, i.e. 1250-650 között felbomlott a hagyományos társadalom, a természetes közösségek szövete. A homéroszi-hésziodoszi felfogásban ugyan a lelkek sorsa a földi élet után örök, vigasztalan bolyongás az alvilágban, a Hádészban, de az ókori görögök legnagyobb része a társadalom talajtalanná válása, modernizálódása hatására már nem hitt tovább a lélek halhatatlanságának ebben a minden jelentőségét vesztett formájában sem. Ez a tény vezetett a görög tragédia műfajának divatjához is.
Eltűnik vagy csak eltávozik a lélek?
A több évezredes hitetlenség dacára mindmáig nem szűnt meg a természetes kötődés az élet örökkévalóságához. Úgy tűnik, a lélek halhatatlansága velünk született tudás által adott alaptény. De hogyan tudjuk ezt a felfogást ésszel megvizsgálni, és a vizsgálat eredményeképpen elfogadni vagy elutasítani? Kövessük ebben is az alapos, értelemszerű, tudományos vizsgálat módszerét! Először is világos, hogy a halál során a test megmarad, de viselkedése alapvető változáson megy át. Amíg az élő test önmagától mozgott, addig a halott test erre nem képes már tovább. Megdöbbentő tény: látszólag semmi sem változott, ugyanaz a test ott van előttünk, és egyszercsak hopp! már nem mozog többé. Valami, ami a legfontosabb, maga az élet, elillant: eltűnt vagy eltávozott a testből. A kérdés éppen ez: eltűnt, végleg, vagy csak eltávozott? Azzal, hogy az élet elillant, nyilvánvalóvá vált, hogy az élet lényege nem a testiségben rejlik. Valamiféle testetlen valóság irányítja a testet, valamiféle testetlen valóság az, ami él. Azt gondolhatjuk, a mai materializmus nézeteinek ismeretében, hogy a lélek végleges eltűnését a materializmus, a lélek eltávozásának lehetőségét egyéb felfogások vallják. Furcsa módon azonban belátható, hogy a materialista megközelítés mégiscsak kénytelen tagadni a lélek (illetve a szervezet anyagi működéseit az életre jellemző állapotban tartó szervező tényező, az ,,anyagi lélek") végleges eltűnését, és ehelyett rákényszerül a lélek (illetve anyagi hordozója) eltávozását, fönnmaradását vallani. Hogyan lehetséges ez?
Sok ősi társadalomban a lelket nem fogták fel teljesen anyagtalannak. Lélek, lehellet, kilehelte a lelkét - ezek a szó-fordulatok azt jelzik, a lelket egyfajta testetlen, a levegőhöz hasonló anyagiságúnak (is) képzelték eleink. Talán nem is tévedtek olyan nagyot! Kutatásaim során rájöttem ugyanis, hogy a lélek és a bioelektromágneses tér között sok figyelemreméltó hasonlóság található. Olyan hasonlóság, amely a materialista felfogás számára a legnyilvánvalóbb. Az elektromágneses tér is illékony, mint a lélek. Látszólag testetlen mindkettő. A lélek pedig nem más, mint az élettevékenység irányítója, s ha testetlen, elillanhat, a halál után is fönnmaradhat. És ami az élettevékenység irányítása számára fontos: az elektromos erő rendkívül hatékony. Ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint protonja, a taszítóerő elég lenne egymilliárd felhőkarcoló 100 kilométer magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető fizikai taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő, de nem teljesen pontosan. Mégis, fésülködés vagy kézfogás közben gyakran tapasztalhatjuk, hogy elektromos szikrák ugranak elő, ami mutatja, hogy az emberi szervezet egésze általában kicsi, de jelentős elektromos töltéssel bír. Fontos tudni, hogy az elektromos erők szerepe sejtjeink szintjén még jóval nagyobb. A leglényegesebb, hogy szervezetünk egységes szerveződését nem is tarthatja fenn más, mint a bioelektromágneses tér. Ha szervezetünk egységes, és központi szervezőerejét léleknek hívjuk, akkor fontos észrevenni, hogy az egységes szerveződésnek át kell tekintenie, és össze kell hangolnia szervezetünk összes sejtjének folyamatait. Ilyen áttekintőképességgel és irányítóképességgel éppen az elektromágneses tér rendelkezik. A sejtekben zajló folyamatokat a legújabb kutatások szerint az elektromágneses tér irányítja (lásd erről részletesebben ,,Biolektromosság " c. írásomat az IPM februári számában).
Tény, hogy az élet elillanása során szervezetünk bioelektromágneses tere nem tűnik el, hanem csak eltávozik. Mivel a bioelektromágneses tér mégiscsak egyfajta anyagiságot jelent, és anyag nem tűnhet el, legfeljebb átalakul, ezért a bioelektromágneses tér, és funkciója, a hozzá tartozó lélek nem tűnhet el a haldoklás során a semmibe! A lélek, illetve a bioelektromágneses tér egyszerűen csak elutazik, mégpedig pontosan a fény sebességével, és a benne rejlő információkat magával viszi. Hová, merre viszi? A fizikából tudjuk, hogy a Föld felülete és az ionoszféra mindketten visszaverik az elektromágneses hullámokat. Az az óriási információ-mennyiség, ami életünk során sejtjeinkben felhalmozódott, a haldoklás során szemünkkel láthatatlan, részben ibolyán túli, részben infravörös és az agyhullámokhoz hasonlóan nagy áthatolóképességű rádióhullámokat jelentő fény-folyamban elhagyja testünket, és egyik része az ionoszférába költözik, másik része kiröpül az űrbe, a csillagok világába. Eközben bármennyire szét is szóródik, mégsem bomlik fel, hiszen az elektromágneses hullámok ugyanazt a hírt röpítik égnek, minden irányba egyszerre. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez az információ felbomlik halálunk után: inkább arra gondolhatunk, hogy halálunk után megsokszorozódunk, sokfelé, mindenhol jelen vagyunk, amerre csak fényünk terjed! Mivel a materializmus nem hajlandó elismerni a lélek önálló létét, csak a lélek anyagi oldalait, ezért azt is mondhatjuk: a lélek elektromágneses ruhájának felismerésével meghatároztuk a lélek utazási sebességét a halál után, és azt is, hová röpül!
A lélek az élet irányítója
Bármilyen óriási is legyen ez a testünkből kiröpülő információ-mennyiség, mégsem mondhatjuk, hogy sejtjeink információjának fennmaradása egyben azt is jelenti, hogy életünk is fennmarad. Ez már egy további kérdés, amely az élet lényegének rejtélyéhez vezet el bennünket. Amíg az információ az élet levedlett ruhája, addig az élet önálló valóság mivoltában önmagában ruhátlan, azaz anyagi burok nélküli valóságot jelent. Könyvemben, ,,Az Élő Világegyetem Könyvé"-ben megmutattam, hogy a fizika éppúgy egy végső elvre vezethető vissza, mint az élet. A fizika végső elve a legkisebb hatás elve (a mai fizikában: hatás-elv). A biológia végső elve a Bauer-elv, az életelv. A fizika végső elve azt jelenti, hogy minden fizikai létező az adott kezdeti feltételekből indulva a legkisebb hatás elvének megfelelő viselkedést tanúsít. De hogyan képesek a fizikai tárgyak a fizika végső elvét követni? Hogyan képesek viselkedésüket egy szellemi elvhez igazítani? Miféle belső érzékelésre van szükség ahhoz, hogy minden körülmények között éppen a fizikai törvényeknek megfelelő viselkedést tanúsítsák? A materializmus nem tagadhatja meg a fizika törvényeit, mert azok nélkül a fizika tökéletesen hatástalan lenne. De honnan erednek a fizika törvényei? És hogyan képesek érvényt szerezni maguknak? Ezekre a kérdésekre a materializmus azért nem tud választ adni, mert a törvények, az elvek nem fizikai létezők, és ezért vizsgálatuk kivezet a materializmus köréből. Az Élő Világegyetem Könyvében megmutattam, hogy minden fizikai létező képes feltérképezni környezetét, mozgási lehetőségeinek összességét, és ezek közül választja ki a fizikai viselkedéshez tartozót. Ez természetesen azt jelenti, hogy a fizikai törvények érvényességéből kikerülhetetlenül következik, hogy a fizikai tárgyak viselkedését egy szellemi tényező irányítja. Ha pedig a szellemi irányítás fizikai tény, és a világ szellemi irányítását maga a fizika igazolja, legvilágosabban éppen a legvégső szinten, a fizika végső elvének szintjén, akkor azt is beláthatjuk, hogy a biológiai létezők, az élőlények viselkedését a fizikai testek viselkedéséhez teljesen hasonlóan egy másik szellemi elv irányítja. Ha pedig ez így van, akkor még a bioelektromágneses tér is csak a lélek ruhája, bár talán a legközelebbi, legalsó ruhája, legfinomabb fehérneműje. Életünket tehát nemcsak a bioelektromágneses tér, hanem még alapvetőbben ez a végső elv, az életelv alkotja. A lélek tehát lényegében azonos az életelvvel! Ha meggondoljuk, lelkünk mélye felé haladva számunkra egyre fontosabb tartományokra bukkanunk. Lelkünk legmélyén találjuk a személyünk számára legfontosabb, legszemélyesebb létezőt: életerőnket. Személyiségünk lényege nem állhat csakis különbségeinkben, hiszen éppen a hasonlóságok a leglényegesebbek: hogy emberek, hogy élőlények vagyunk. Az élőlényekben pedig éppen az élet, a lélek a közös tényező. Az életelv kozmikus szervezőerő. És ha tovább élünk, biztosak lehetünk benne, hogy szerveződésünk is fennmarad, még ha más módon is. A lélek halhatatlanságának kérdése tehát arra kérdésre vezet: elveszti-e az életelv érvényét halálunk bekövetkeztével?
Erre a kérdésre pedig könnyű válaszolni. Ahogy egyetlen fizikai test elpusztulása sem vezet a fizikai törvények érvényének csökkenésére, úgy halálunk bekövetkezte sem vezet az életelv érvényének csökkenésére. Ha pedig az életelv az életünk lényege, akkor életünk lényege semmit sem veszít érvényéből halálunk bekövetkeztével! Más szóval: az életelv örökkévaló mivolta eleve biztosítja életünk fönnmaradását halálunk után!
(Dr. Grandpierre Attila zenész, énekes, csillagász, a természettudomány doktora, a fizikai tudományok (csillagászat) kandidátusa, író, költő)
